Az írás maga

Mostanában nagyon érdekel az írás. Leszűkítve persze nem a helyesírásra gondoltam, vagy egyéb más írásra, hanem az alkotásra, amikor egy művet hozunk létre. Amikor megírom a bejegyzéseim - amit magamban csak cikknek nevezek - sokszor nem is gondolkodom a témán, hanem, ami éppen foglalkoztat, azt írom meg. Most is így vagyok vele.

Művek írásával már évek óta foglalkozom, de, hogy napvilág is lássa, azt csak idén kezdtem el. Eddig az a tipikus az asztal-fióknak-író-emberke voltam. Mikor jött a blog ötlete, gondoltam bele, hogy talán mások is szívesen olvasnák, amit írok. Tehát belevágtunk a többi Kultúrbúvárossal. Azóta szinte leállíthatatlan vagyok. Novellák, és cikkek pattannak ki a fejemből, míg sajnos megkezdett regényemmel nem haladok valami sokat.

Sokszor felteszik azt a kérdést, hogy miért jó írni? Miért kezdtem el én magam is írni? Egyszerű válasz az lenne, hogy a képzeletem már nem bírta a túlterhelést, valahova le kellett adni. De igazából nem ez a valódi válasz. Senki nem ezért kezd el írni. Valami konkrét célja van. Érzéseit kifejezni, másokat, vagy saját magát szórakoztatni, vagy egyszerűen csak híresnek lenni.

 Persze, mondhatnánk azt, hogy kezdetben mindenki híres akar lenni. Nálam is így kezdődött. Úgy gondoltam jól írok, és szeretem is csinálni, hát akkor miért is ne? Most pedig úgy vagyok vele, hogy szeretek írni, és szeretem azt hinni, hogy mások olvasni is, amit írok. Egyszer talán még válhat belőlem valaki.

Nincs annál jobb érzés, amikor támad egy jó ötleted, és a papírra, vagy éppenséggel monitorra veted. Látod, ahogy szóról szóra megelevenedik a történet, felveszi alakját, amelyet most már bármikor vissza tudsz olvasni. Belehelyezkedünk a narrátor szerepébe, és elmeséljük azt, ami megszületett a fantáziánkban. Amilyen könnyűnek tűnik ez a folyamat, olyan nehéz is.

Meg van a fejünkben, hogy minek, hogyan kell kinéznie. Az olvasóknál megjelenő elvárási-horizonthoz hasonlítanám. Csak itt fordítva. Alkotói-elvárás. Elvárjuk azt, magunktól, hogy ahogy a fejünkben létezik, úgy jelenjen meg a szemünk előtt is. Viszont a gond az, hogy ahányszor újraolvassuk, amit eddig írtunk, mindig találunk benne kivetnivalót. Hol itt nem jó, hol ott nem fejezi ki elég jól a dolgokat, stb. Ezek után mindig elkezdjük javítani, amit eddig elkészítettünk. Csak hát felmerül az a probléma, hogy akkor sose érünk oda, hogy befejezzük azt, amit elkezdtünk. Erre ki kell találni egy sajátságos módszert. A sajátomat nem árulom el, de annyit elmondhatok, nagy szerepe van benne egy barátomnak, akit csak saját házi-lektoromnak, és kritikusomnak szoktam hívni.

Miután azt a problémát letudjuk, hogy mit és hol javítsunk, azután már csak az marad, hogy befejezzük a történetet. Saját tapasztalatból mondom, hogy ez nem könnyű. Máig akadozok a regénykémmel, amibe belevetettem magam, viszont különböző cikkeket és novellákat csak úgy ontom magamból. Ez inkább időhiánynak tudható be. Viszont, aki komolyan gondolja az írást, nem árt, ha ilyen dolgokkal is számol, és belekalkulálja az idejébe az írást is. Még, ha napi 1 oldalt is ír meg, már az is előre haladás, hiszen egy év 365 napból áll, azaz 365 oldalt minimum írna. Nem árt önképezni is magunkat.

Hogyha valaki már belekóstolt abba, hogy milyen az, amikor mások szórakoztatására felvesszük a narrátor szerepét, tudja, hogy milyen remek érzés. Viszont mindig újítani kell, javítani a stílusunkon, ha nem akarjuk azt, hogy egy idő után ellaposodjunk, és unalmassá váljunk. Ezért is kell az a bizonyos önképzés. Valamilyen formában javítani és fejleszteni kell tudásunk, hogy mindig változatosak legyünk. Ez lehet iskola, vagy mentor segítségével. Különböző tanfolyamok megtekintésével, vagy nálam aktualitásként, író-táborban való részvétellel. De a legfőbb mozzanat, amit mindenkinek meg kell tennie, az a gyakorlás. Gyakorolni muszáj! A nélkül az ember soha, semmit nem fog elérni, ha nem gyakorol. Ezeket nem muszáj nyílt közönség elé tárni, elég, ha csak magunknak látjuk, és vezetjük, hogy mennyit fejlődtünk.

Lexikai tudásunkat fejlesztenünk kell, és magáról a regényekről is többet kell megtudnunk a gyakorláson kívül. Milyen író, vagy költő lenne az, aki nem tudja elmondani, hogy milyen a műve? Ha nem tudja jellemezni? Egy írónak mindig tudnia kell, hogy milyen a narrátora, milyen módban írja, mi a témája, és még ehhez hasonló dolgokat, amelyeket nem fog tudni kirázni a kis ujjából. Ehhez bizony tanulnia kell. Mert tegyük fel, ha valaki kritizálja művét, és olyan szavakat használ, mint homodiegetikus nézőpont, fabula, én-elbeszélés, és ehhez hasonlók, az író pedig csak pislog értetlenül, soha nem fogja sikerre vinni. Szóval mindenre fel kell készülni.

Nem csak azt kell tudni, hogy mit ír, hanem azt is, hogy hogyan. De mivel már lassan magam sem tudom, hogy mit és hogyan írok ebben a pillanatban, befejezem itt, és majd máskor folytatom eme eszmefuttatásomat, ha rendeztem többi gondolataimat is!

Ria