Görög isten

Féltem. Távol, több ezer kilométernyire az otthonomtól, egyedül, féltem. Kint vihar tombolt, az ablakon a spalettákat csak úgy zörgette az erős szél. Folyamatos mennydörgés rázta a falakat. Nagy csattanás. Nem messze csaphatott be egy villám. A spalettákon keresztül is átvilágít a folyamatos villámlás, ezzel rémisztően megnyújtva az árnyékokat.

Nem bírom tovább. Bebújok a takaró alá, a fejemre húzom. Nem véd meg semmitől, de legalább nem kell látnom a fény játékát. Olyan, mint gyerekkoromban. Akkor is a takaró alá menekültem a vihar elől. De itt más. Ott, akkor biztonságban éreztem magam, hiszen otthon voltam. Most egy teljesen idegen országban vagyok. alig pár napja érkeztem csak. Reménykedtem, hogy lesz időm megszokni az itteni életet, hiszen minimum egy évig fogok itt élni. De nem.

A vihar nem váratott magára. Ritka ilyenkor az ilyesfajta erős esőzés, de olykor-olykor előfordul. Tegnap még élveztem a forró nyári kánikulát, még volt időm kinézni a tengerpartra is, de ma már ki sem tettem a lábam. Az ég egész nap fekete volt, hideg szél fújt kint, az emberek alig mászkáltak kint az utcán. Egyedül reggel hallottam a dokkok felől a halpiacon nyüzsgő emberek zsivaját,

egyébként csendes volt az utca, csak a tenger ritmikus csapódását lehetett hallani. A délután előrehaladtával egyre rosszabbá vált az idő, a tenger is egyre dühösebb lett. Már csak háborog. Próbáltam a vihar zajait figyelmen kívül hagyni, de sehogy sem sikerült. Tompán hallottam, hogy nyílik az ajtó, de nem voltam hajlandó kibújni a takaró alól.

Biztos Arion érkezett meg. Remélem, azt hiszi, hogy alszok, és nem fog kérdezősködni, vagy egyszerűen kinevetni a félelmem miatt. Hallottam, a ruhák suhogását, ebből következtetek, hogy biztos leöltözik. A szobatársam nem volt szégyenlős. Egy szál alsógatyában rohangált már akkor is, amikor megérkeztem. Nem azt mondom, hogy ez zavaró, csak hát furcsa. Bár semmi takargatnivalója nincs az biztos. Fiatalos, kisportolt testet tudhat magának, amit kár lenne titkolni. És ő nem is teszi.

Egy hangos mennydörgés térített magamhoz. Annyira megijedtem, hogy valami furcsa, szűköléshez, nyüszítéshez hasonló hangot adtam ki. Még jobban összekuporodtam, a takarót pedig görcsösen szorítottam a kezeimmel. Utálom a viharokat. Mindig egy félelemtől remegő kocsonyává változtatnak. Megmozdult mellettem az ágy, majd egy kéz nehezedett a vállamra.

-            Hé, minden rendben oda lent?- kérdezte Arion.

Csak a fejemet ráztam, de rájöttem, hogy azt nem láthatja. Meg akartam szólalni, de egy hang se jött ki a torkomon.

-            Hahó! Jól vagy? Tudok segíteni?

Újabb villám csaphatott be a közelben, és a csattanásra rándultam egyet, és még jobban összehúztam magam, ami már lehetetlen, mert már a térdem így is az állam alatt van.

-            Csak nem a vihartól félsz?

Mivel nem kapott választ megpróbálta lehúzni a takarót. Kicsi kötélhúzást, vagyis takaró húzást játszottunk, de végül ő nyert. Most már kiláttam. Az egyik kislámpa fénye égett, így megcsodálhattam feszes hasát, ami pont a szemem előtt van. Lassan a szemébe néztem. Kíváncsi voltam vajon kinevet-e. Nem láttam a szemében mást, csak kedvességet, és érdeklődést, hiába is vizslattam erőteljesen. Nem tudom mit láthatott a szememben, de az arca ellágyult, és a kezével megsimogatta az arcomat.

-            Ennyire félsz? Nincs semmi baj, az épületben biztonságban vagy. Ez nem olyan vészes!- mosolygott rám kedvesen.

A keze még mindig az arcomon volt, jól esett a melegsége, inkább arra koncentráltam, és a mély baritonjára. Közelebb fészkelődtem hozzá, mert erős kinézete, valamiféle biztonságérzetet vált ki belőlem.

-            Érzem, ahogy remegsz a félelemtől. Tudom, hogy nem ismersz még olyan jól, de tudok esetleg valamiben segíteni?

-            Csak maradj mellettem, és beszélj! Az érintésed és a hangod megnyugtat!- halkan mondom ki kérésem, félek a reakciójától.

Ahogy vártam el is húzódik. De nem sokáig marad távol, leveszi a farmer nadrágját, hogy csak egy alsógatya maradjon rajta, lekapcsolja a kislámpát, és visszaül az ágy szélére. Nem merek kérdezni, csak reménykedve nézek fel rá.

-            Akkor odébb csúszol, hogy oda férjek melléd én is?

Mivel a cica elvitte a nyelvem, csak bólintottam, és beljebb csúsztam a fal felé. A takarót megemelte majd ő is becsúszott alá. A lábaimat muszáj voltam kinyújtani, így hideg lábai most az enyémhez értek. Vártam, hogy elhúzza a sajátjait, de nem tette, sőt még magához is ölelt fél karral.

-            Attól remegsz, mert félsz? Vagy mert fázol? – éreztem a leheletét a fejem búbján, ahogy engem kérdezett.

-            Is-is. Hideg vagy.

-            Majd mindjárt felmelegszek. Tudod nincs kint olyan meleg, mint itt a takaród alatt. De te jó meleg vagy, szinte forró a bőröd. Mióta bujkálsz a takaró alatt?

-            Amióta a vihar elkezdődött. Köszönöm, hogy eltereled a figyelmem.

-            Igazán nincs mit.

Egy nagyobb villámlás-mennydörgés hatására közelebb bújtam hozzá, és arcomat a mellkasába rejtettem, hogy ne is lássam a felvillanó fényt.

-            Css! Nyugodj meg, nem lesz semmi baj!

A karjait szorosabban fonta körém, egyfajta burkot vonva körém.

-            Mióta félsz a vihartól?

-            Kiskorom óta. 4-5 éves lehettem, amikor a házunktól nem messze lévő erdőben elvesztem. Kint játszottam a réten, de mindig is kíváncsi voltam, így elindultam szétnézni. Az lett a vége, hogy eltévedtem, és nem találtam a kiutat. A szüleim azt mesélték, hogy a szomszédok segítségét is kérték, és együtt kezdték átkutatni az erdőt. Estére nagy vihar lett, és engem még mindig nem találtak meg. Ott ért kint a vihar az erdőben. Egyedül voltam, alig valami kis ruhában, és el voltam veszve. Csak másnap hajnalban találtak meg egy nagyobb fa tövében, amikor már elült a vihar. Utána sokáig voltam beteg, és azóta félek a vihartól. Azt hittük kinövöm, de látod, itt vagyok 21 évesen és rettegek a vihartól. – végén a hangom kicsit elcsuklott, szégyenemben fel sem mertem nézni.

-            Hmm, te tényleg csak 21 vagy? Idősebbnek gondoltalak.

Hát persze, hogy ő is a nem fontos résznél ragad le. Bár örülök, mert így valamiképp felengedtem, hogy már nem a gyerekkori emlékeimen kell rágódnom.

-            Olyan öregnek nézek ki? – kérdeztem most már felnézve a szemébe.

-            Dehogy! Csak nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon kiutazik bárki is egy évre külföldre tanulni. – mosolygott rám.

Mosolya a szemét is elérte, így kis szarkalábak keletkeztek a sarkánál. Látszik, hogy vidám természet, és sokat nevet. Kezdtem az ölelésében megnyugodni, és lassan egyre nehezebbé váltak a szemhéjaim. A tudatom lassan sodródott egyre messzebb, míg végül már semmit nem észleltem magam körül.

Békésen elaludtam.