Nap fele néz

Ahogy ígértem korábban, valóban elmélkedem egy kicsit, az előzőekben már megjelölt témában. Elöljáróban szólnék pár szót arról, hogy honnan is indult a dolog, és hová jutott eddig.

A Neokhrome biztosan a Nap felé nézett, hiszen utolsó lemezük címe nyomán, az együttes is a Perihelion nevet kapta. Úgy gondolták, a Neokhrome név már nem azt a tartalmat képviseli, amit ők. Ez egyébként már a Perihelion című lemezen is megfigyelhető. Összehasonlításként itt egy…:

…régebbi dal: https://www.youtube.com/watch?v=iBTjbagkgU0

…az újabb vonalból is egy: https://www.youtube.com/watch?v=aWr0KBQ-1xs

…illetve már Perihelion néven futva: https://www.youtube.com/watch?v=nWjm1qhpcLo

Az első videónál volt korábbi vonal is, de aki nem hiszi, és mégis érdekli ez a dolog, az járjon utána! Egyébként sokan tartják a Thy Catafalque-hoz hasonlónak az új vonalat, bennem valahogy nem merült ez fel, csak miután megemlítették nekem. Talán használnak az egyébként műfajra jellemző közös eszközöket, de nekem nem ugyanazt a hangulatot adja.

Az én szívemhez az újabb, akár avantgárd metálnak is nevezhető vonal áll közelebb.
Nem szeretem kategorizálni, műfajokba kényszeríteni a műveket, hiszen egy valami nagyon is sokféle lehet, ahogy ez a dal is az.

Ha már belementem ebbe az avantgárd vonalba, akkor ezzel kezdeném. Előre meghagyom, hogy olvastam több cikket, kritikát is az albumról és az együttesről, tehát ebbe a kategóriába sem én húztam be a bandát, de mindenképpen jogosnak érzem a felvetést, hiszen számos stílusjegy megtalálható a dalokban. Én most egyre, még pedig ki lehet találni, hogy melyikre vonatkoztatva keresem a hasonlóságokat (Nap fele néz). Itt be is szúrnám a dal szövegét:

Perihelion: Nap fele néz

nap fele néz

miriádjai szállnak alá

és majd szétrebben a táj

ezer éveivel hazatér

végzetedért

ködön átér zúg a halál

csak a csillámberkeken át

visz az út hol senki se jár

fény tovaszáll

viszi-kergeti bronztaraját

szétveti hát hosszú haját

sziluettjét szórja parázs

vár a messzi táj, messzi égből napba száll

nap fele néz

miriádjai szállnak alá

és majd szétrebben a táj

ezer éveivel hazatér

szférahatár

tovakergeti vasparipán

átgörgeti, hullik a szál

gyönyörű csodaszép mezején

Ha a dalszöveget, csak, mint verset értelmezzük is, felfogható avantgárdként, hiszen sikerül benne teljesen egybemosni a tér és idő fogalmát, illetve azok határait. Megfigyelhető benne a szavak kuszasága is, tehát nincs feltétlen két szó között a mindennapi értelemben vett logikai viszony, azonban mégis nagyon kifejező. Én látom benne a szürrealizmust is, hiszen itt bizony gyakorta fordulnak elő olyan képek, melyek álomszerűek, amik talán nem az agy, hanem a lélek gondolataiból fakadnak.

Irodalmi szempontból látok benne még impresszionizmust, illetve szimbolizmust, de ezek már lehet, hogy csak nekem tűnnek így értelmezhetőnek, szóval nem fejtem ki komolyabban.

Zeneileg teljesen alátámasztják véleményem szerint a szöveget, ami egyébként nagyon kirobbanó és van sodrása, amihez hozzájárulhatnak a mozgást kifejező szavak is, hiszen van egy jó pár a műben. Ezt a sodrást, pedig a zene is hűen közvetíti. A dalban őserők működnek minden téren, amire még a népies elemekkel tűzdelt szöveg is rásegít, és a dal lüktetésében is érzem a népiességet.. Elemi erőt közvetít még az a hatalmas fénytenger is, ami a szemem elé tárul, ha hallgatom a dalt, illetve engem nagyon megfogott, hogy a messzi tájra kalandozásnál elindult bennem valami romantikával átitatott érzéshullám, miközben valamiért a magány is megjelent mellé. DE! Ha nem jelenne meg a dalban a végzet misztikuma, a halál fenyegetése és a magány üressége, nekem nem lenne teljes a kép.

Olyan dolgokat sűrítenek egybe, amik rettenetesen távoliak, de mégis együtt egészet képeznek. Úgy érzem a daltól magam, mintha nem lenne más csak én, a Nap, ami átmelengeti a szívem, valami távoli, messzi tájon, meg a végzetem, mint meghatározott életút, és a halál. Ez számomra maga az élet. Van benne egy kis félelem és valami hiányérzet, de mégis felderíti a szívem. Nem is lehet leírni, szóval abbahagyom. Annyi érzést kelt bennem, hogyha mindet le szeretném írni, sose fejezném be, úgyhogy ennyi elég mára. Egyébként is, minden művet más, másként értelmez, máshogy él meg, még ha vannak is hasonlóságok. Szerintem ez a szép a művészetben. Az, ahogyan értelmezünk dolgokat, nagyban megmutatja, hogy kik vagyunk valójában. Mindig, amikor elkezdek papírra vetve belemenni valami értelmezésébe, kicsit közelebb kerülök magamhoz.

Hozzon új álmokat az ébredés!

Cindy