2014. május 4., vasárnap

Egy balszerencsés nap




Lassan sántikálok az ajtóm felé, miután kisenyvedtem magam a taxiból. A bal lábam le akar szakadni a helyéről, így nem nagyon terhelem, csak vonszolom magamat. Kibányászom a kulcsom a táskából, de mihelyt bele akarom helyezni a zárba, kiesik a kezemből. Ahogy utána kapok, belevágok a kezemmel a mellettem lévő korlátba, de nem törődöm a pillanatnyi fájdalommal, ami végigrezeg a csontjaimban, inkább gyorsan lehajolok a kulcsért. Szerencsémre nem ért egyetlen baleset sem, amikor lehajoltam, de már visszafele nem volt ilyen szerencsém. Lendületből megfejeltem a kilincset. És nehogy már, valami egyszerű kilincs legyen, ez valami öntöttvas szörnyeteg, cikkcakkos szélekkel. Hülye viktoriánus házak!
Utálom a mai napot! Utálom az életet! Az egész világot! Mindent! Becsapom magam mögött a bejárati ajtót, lerugdosom a tropára ment cipőim, amelyek a kukában végzik fél perc múlva. Már csak egy forró fürdőre, és egy forró kakaóra vágyok, utána pedig csak el akarom felejteni a mai napot. Megnyitom a csapot a kád fölött, és odateszek egy bögre tejet melegedni a mikroba. Levetem a ruháim, és próbálok nem nézni a kék-zöld foltokra, amelyek a testem különböző pontjait díszítik. Lehet, ki kellene néhány horzsolást tisztítani, de nincs hozzá erőm. Majd a víz kitisztítja. Kiveszem a bögrém a mikróból, addig szóróm kakaóporral, amíg krémes, sötétbarna színe nem lesz, nyomok rá egy kis tejszínhabot, majd házi papucsomban átcsattogok a fürdőbe. Leteszem a kakaóm a kád szélére, elzárom a csapot. Kicsi félek belemászni a vízbe, érzem előre, hogy fájni fog. Beleereszkedem a kádba, közben halk káromkodások, és hangos sziszegések hagyják el a számat. Ez csíp! Lehet mégis ki kellett volna tisztítanom előtte a sebeket?
Nem sokáig törődök vele, miután közrefog a víz melege, magamhoz veszem a kakaóm, hogy lassan megigyam. Fáj minden tagom, de próbálok lazítani. Borzalmas napom volt. Ha történt valami rossz dolog, rögtön követte egy még rosszabb. Az egész reggel kezdődött…

A telefonom csörgése ébresztett. Annyira fáradt voltam, hogy sokáig gondolkodtam fel sem veszem. Amúgy is, ki akarna hajnalok-hajnalán felhívni? Megnézem ki hív.
Susie
Villog a név a kijelzőmön, egy perc kell, hogy kapcsoljak. Felveszem a telefont, hiszen csak a főnököm.
-            Haló? – hangom álmosságtól rekedt.
-            Beth! Hol a francban vagy? 20 perc múlva konferencia. És te még sehol sem vagy!
Hallom, hogy dühös a hangja. De nem értem, hogy mi a baja. Nem lehet, hogy késsek! Sose kések sehonnan!
-            Susie! Hány óra van? – félve kérdezem meg. A szemem sarkából az órámra pillantom az éjjeli szekrényen. Aszerint 3: 41 perc van.
-            Majdnem háromnegyed tíz! Tízkor kezdődik a konferencia, és te tartod, az istenit neki!
-            Sajnálom nagyon Susie! Máris megyek! Várj egy kicsit! Mondd, hogy nem a város másik végébe kell mennem?
-            De, úgyhogy nagyon siess! Így is késni fogsz egy minimálisan, de nem baj, majd addig feltartom őket!
Ezzel egyszerűen kinyomta a telefont, és pedig nem vártam sokáig, kiugortam az ágyból. Nagyon sietnem kellett. Ezen a konferencián múlik szerzünk-e támogatókat vagy nem. Nem tudnék úgy élni, ha miattam vesztettük volna el, úgy, hogy Susie teljesen megbízott bennem.
Beugrottam egy gyors zuhanyra és fogmosásra a fürdőbe. A hajamat egy krokodilcsattal feltűztem, még csak nem is fésülködtem, és sminkre sem volt időm. Annyi szerencsém volt, hogy a ruhát, amit fel akarok ma venni, még tegnap este kikészítettem. Gyorsan magamra kapkodtam, bár a harisnyával vigyáztam ki ne szakadjon. Belebújtam a magas sarkúmba, felkaptam az aktatáskám, és már rohantam is a kocsim felé. Menet közben próbáltam kiszámolni, hogy mennyi idő alatt érhetek oda, és mennyit késhetek körülbelül, így ennek köszönhetően nem vettem észre a kisebb dombot az elszáradt gallyakból. Belesétáltam az egészbe. Szerencsémre a szomszéd, aki a fákat metszette, ott állt nem messze, így a karomnál fogva elkapott, mielőtt elestem volna. Hiába nem estem el, de a harisnyámba beleakadt pár faág, így amikor kikecmeregtem a kupacból, jó pár szakadás keletkezett rajta. Csak fújtam egyet, megköszöntem a szomszédnak a kedvességét, és gyors léptékben a kocsimhoz siettem. Bevágtam magam a kormány mögé, beindítottam az autót és kilőttem a főút felé.
A főúton dugóba keveredtem. Ezért terveztem el, hogy másfél órával előbb elindulok, hogy bőven legyen időm megtenni az utat. Amíg kb. 10-15 km/h-val haladtam előre, úgy döntöttem, hogy leveszem a harisnyám. Ez rossz ötlet volt. Épp a szoknyám alól rángattam kifele a harisnyám, amikor kopogtatásra lettem figyelmes a mellettem lévő ablakon. Féltem felpillantani, de mégis megtettem. Egy rendőr bámult le rám. Hát ez vérciki!
-              Hölgyem, kérem, húzza le az ablakot! – hallottam a hangját fojtottan.
Ott ültem, nagy szemeket rá meresztve, miközben azon gondolkodtam mit is kellene csinálni. Lehúzni a harisnyát, majd az ablakot, vagy rögtön az ablakkal kellene kezdeni. Az első opciót választottam. Gyorsan lehúztam a bokámig, és már engedtem is le az ablakot.
-            Jó napot, biztos úr! Miben segíthetek?
Nagyon reménykedek, hogy semmiben.
-            Hölgyem, kérem az iratait! Közveszélyes, amit a kormány mögött művel, és akár balesetet is okozhatna!
-            De, hiszen csak 11 km/h-val megyek, épphogy gurulok, olyan dugó van!
-            Nem érdekel, hölgyem! Kérjem, adja az iratait!
A fejem a kormányba akartam verni, de nem adtam neki ekkora elégtételt. Előszedtem az irattartóm a táskámból, és vártam, hogy kitöltse a csekket. Átnyújtotta, majd elmondta a teendőimet. Nem nagyon figyeltem rá, inkább az egyre múló időd figyeltem. Két perccel múlt tíz. Nagyon sokat fogok késni. Még minimum fél óra, mire odaérek. Ha így haladok, akkor soha nem fogok odaérni. A letérőmnél már nem volt forgalom, így elég gyorsra vettem a dolgot, túllépve a sebességhatárt is. Előzgettem jobbra-balra, bevágtam ide-oda, de nem érdekelt. Hajtott a vágy, hogy minél hamarabb beérjek. Tízpercnyire lehettem a célomtól, amikor megint Susie kezdett hívni. Felvettem gyorsan, elhadartam neki, hogy tartson ki, mindjárt ott vagyok, majd lecsaptam. A kocsit a parkoló fiúra hagytam, csak simán kiugrottam belőle, és már rohantam is a főkapuk felé. A lift homályos visszatükröződésében próbáltam kicsit összerendezni magam, de így is-úgyis őrültnek tűnhettem. Megkerestem a tárgyalótermet, majd hangosan bekopogtam, és beléptem.
-            Elnézést a késé… Bocsánat, rossz terem!
Amilyen gyorsan érkeztem, olyan gyorsan távoztam is. Akkor melyik terembe lehet igazából? Ránézek az ajtóra, és csak most látom, hogy ez a 322/D, miközben nekem a 322/B kell. Hoppá! Megszaporázom lépteim, és ugyanolyan lendülettel lépek be ebbe a terembe is, mint az előzőbe. De szerencsére ez már talált.
-            Elnézést a késésért! Sajnos, a reggelem nem a tervezettek szerint alakult, de remélem, megbocsátják nekem. Ha lenne még egy kis türelmük, akkor összeszerelném a laptopom és a kivetítőt.
Gyorsan mozogtam, kiraktam a gépem, összekötöttem a kivetítővel. Míg megjelent a képernyő, volt egy kis időm végignézni a megjelenteken. Összesen tizenegy ember volt jelen, velem együtt tizenkettő. Öt cég képviselteti magát, hogy a mi kisebb cégünknek támogatást adnának, beszállnának szponzornak. Mindegyik cégtől két ember jött el, hogy több szempontból elemezhessék az elmondottakat. Voltak fiatalok, és idősebbek is, teljesen vegyesen. Az egyik férfi nagyon jól nézett ki, hatalom, és férfiasság áradt belőle, de inkább áthaladtam felette, hiszen nagypályás fickónak tűnik, nem hiszem, hogy én lennék az esete. Susie-hoz értem a nézelődés közben, aki rám mosolygott, és felmutatta a hüvelyk ujját. Innen tudtam, hogy nem haragszik, minden rendben van.
Belekezdtem a meggyőzésbe, és ahogy csak tudtam mindent bevetettem. Ha felmerült egy kérdés válaszoltam, ahogy csak tudtam, de ha valamit nem tudtam, akkor Susie-hoz fordultam segítségért. Nem féltem megmutatni, hogy nem mindent tudok, de próbáltam őket azért meggyőzni, hogy mégis elegendő a tudásom mindenhez. Ahogy a vegyes társaságot figyeltem, volt, aki jegyzetelt, de volt, aki nem. Gondolom ők fejben mértek fel, vagy már az elején eldöntötték mi lesz a sorsunk. Körülbelül egy fél órája beszélhettem, amikor megszólalt a tűzriasztó. Mindannyian lefagytunk, nem tudtuk mit kellene csinálni. Végül a sors döntött helyettünk.
Fentről a kis locsolókból elkezdett ömleni a víz. Mindenki kapkodva összeszedte a cuccát, hogy mentsük, ami menthető, és az ajtó irányába tolakodtunk. Próbáltam a laptopomat védeni a vízsugaraktól, de féltem, hogy az előbbi vízpermet, már így is megtette a hatását. Egymás után szállingóztunk ki. Volt, aki a liftre várt, míg mások a lépcső felé vették az irányt. Susie-val egyöntetűen a lépcsőház fele indultunk. Nem akartunk még több időt eltölteni az épületben. Mihelyst kiértünk a tömeggel együtt, észrevettük, hogy az egyik fentebbi emelet lángolt. Csurom vizesen kint álltunk a szeles időjárásban, így nem csoda, ha majd odafagytam.
Megbeszéltem Susie-val, hogy beszél az ügyfelekkel, én pedig elindulok a szomszédos városba, hogy beadjam a szervizbe a laptopom. Remélem, még helyre tudják hozni. Nem szeretnék venni egy teljesen új gépet, főleg, mert most nem is lenne rá pénzem. Anélkül meg nem tudok dolgozni.
Miután elkértem a kulcsomat a parkoló fiútól elmentem megkeresni az autóm. Bekapcsoltam a légkondit, és próbáltam magamra irányítani, hogy valamennyit szárítson rajtam. Lehúztam az ablakot is, hogy közben a menetszél fújja a hajam. Próbáltam magam valamennyire rendbe hozni, hogy a szervizbe valamelyest emberi lényként térjek be. Most kicsit örültem azért, hogy nem volt időm sminkelni, most akkor teljesen bohócnak tűnnék. A főút most csendes volt, így mehettem tovább minden fennakadás nélkül. A két város között az autópályán kellett haladnom, de ott sem volt nagy forgalom. Már dél is elmúlt, és az emberek eltűntek az utakról. Kicsit örültem neki, így minden fennakadás nélkül érhetek célt.
Elértem a szomszédos város határát, már csak a helyes utat kellett megtalálnom. Nem volt nehéz, csak pár utcán át kanyarodtam jobbra-balra. Még mindig vizes voltam, de nem tehettem mást, ha a laptopomat működőképes állapotba akartam hozni. Az ajtón belépve hűvös fogadott, ki is rázott tőle a hideg.
-            Jó napot!
-            Miben segíthetek?
Egy idősebb férfi jött ki a pult mögötti ajtón. Elég meglepődött arcot vágott, amikor meglátta a fizimiskám.
-            Tűriadó miatt elázott a laptopom, de rögtön idehoztam, hogy hátha tudnak vele valamit kezdeni. Tudja, nem szeretnék egy újat venni.
-            Adja ide, és töltse ki ezeket a lapokat. addig hátra viszem a gépét.
Elvettem a felém nyújtott lapot, és az irataim alapján elkezdtem a kitöltésük. Csak pár alapadatot kellett beleírni, úgyhogy hamar végeztem. Szétnézni sem volt időm, a férfi, aki átvette a laptopom, már vissza is jött. Odanyújtottam felé a most már kitöltött lapokat.
-            Készen vagyok. Akkor ennyi lenne, és majd értesítenek?
-            Majd hívjuk, ha van valami.
-            Rendben. Öhm.. köszönöm. Viszlát!
Kisiettem az üzletből, és már pattantam is be az autómba. A légkondi még mindig járt, elfelejtettem lekapcsolni. Nem nagyon törődtem vele, hiszen csak pár percre szaladtam be, hamar letudtam. Lehet mégis aggódnom kellett volna. Erre akkor jöttem rá, amikor a kocsi orrából gőz kezdett el felszállni, és alig volt időm lehúzódni, mielőtt teljesen megadta magát. Súlyos nyögés hagyta el a számat, és hagytam a fejemet a kormánykeréknek csapódni. Azután megint, újra és újra, amíg már hasogatni nem kezdett. Előbányásztam a telefonom a táskámból, és hívtam a sárgaangyalt. Azt mondták, pillanatnyilag nincs szabad kocsijuk, de mihelyst egy beérkezik, rögtön kiküldik, ez olyan másfél óra lehet. Mikor letettem a telefont a sírás kerülgetett. Már utáltam ezt a mai napot. A beígért járőr, aki addig figyel, míg a vontató ide nem ér, húsz percen belül megérkezett. Pechemre az a kedves biztos úr közeledett felém, aki reggel volt olyan szíves megbüntetni.
-            Jó napot hölgyem! A rádión értesítettek minket, hogy itt áll az autópálya szélén, teljesen egyedül. Kérem, jöjjön addig át a járőrautóba, ne üljön itt magában az autójában!
Eddig nem emeletem fel a fejem, de most kénytelen voltam. A kilincs után tapogatóztam, hogy ki tudjak szállni. Háttal a rendőrnek álltam meg, lesimítottam a még mindig nedves, és nagyon gyűrött szoknyám, majd megfordultam.
-            Jó napot, biztos úr! Köszönöm, hogy a segítségemre siettek!
Még mindig próbálok nem pont rá nézni, hátha nem ismer fel, de nincs ekkora szerencsém.
-            Várjon! Nem maga az a nő, akit pár órával ezelőtt megbüntettem, mert vezetés közben vetkőzött?
-            Hé, nem is vetkőztem! Csak a harisnyámat húztam le magamról!
-            Az is vetkőzés! Na, jöjjön, szálljon be a járőrautóba!
Utána megyek, majd beszállok hátra. Köszönöm a társának, bemutatkozunk egymásnak. Sokkal rendesebb, mint a társa. Megkérdezi mi történt velem, én meg kedvesen elmesélem. Mindketten jól kiröhögnek, emiatt kicsit mérges leszek, és nem szólok hozzájuk a hátralévő egy órában. Ők maguk között elbeszélgetnek, én meg csak nézek ki a fejemből.
Amikor megérkezett az autómentő, mindannyian kiszálltunk az autóból, majd a rendőrök vissza a járőrautóba, én meg be az autómentőbe. Visszafele haladtunk a város felé, ahol egy autószerelő műhelyt kerestünk. Eddig még nem volt gondom a kocsimmal, így tanácsot kértem, hogy melyiket ajánlaná. Oda elszállítottuk a kocsit, majd én ott is maradtam a szerelővel beszélni, egy újabb csekkel a kezemben. Szorosra kellesz húzni a következő hónapokban azt a nadrágszíjat. A bírság, a laptop, most a vontató, és a szerelő. Elég volt mára. De a sors megint nem akarta, hogy így legyen.
Lestrapálva átsétáltam az utca túloldalán lévő gyorsétteremhez, hogy végre valamilyen kaját juttassak a szervezetembe. Egy kávét, és egy hamburgert rendeltem, megmaradtam annál, amit ismerek, és nem lehet elrontani. Vagyis nagyon remélem. A pincérnő kihozta a rendelésem, én szinte rávetettem magam, annyira éhes voltam már. Nem érdekelt, hogy a hamburger mellé járó sült krumpli tocsogott a zsírtól, olyan jól esett. Gyorsan behabzsoltam az egész adaggal, és az egészet leöblítettem a méreg erős feketekávéval. Kifizettem a készpénzzel, amit mindig magamnál tartok, és elindultam kifele. Az ajtóban éppen befele tartott egy fiatal pár, én pedig félre álltam, hogy beengedjem őket. Kifele lépve még visszanéztem rájuk, és ennek köszönhetően nem figyeltem, hogy merre lépek. A cipőm sarka beleakadt a betonba süllyesztett fémrácsba, ami lábtörlőként szolgált, így mihelyst léptem volna tovább a bal lábam megrándult, én pedig egyenesen előre estem.
Próbáltam tompítani az esésen, de így is a bal könyökömre, és csípőmre érkeztem. Fájdalmasan nyöszörögve ültem fel. Valahogyan nem érdekelt ki látta, és ki nem. Csak azzal törődtem, hogy a lábamat próbáltam kiszabadítani a rácsok fogságából. A fiatal párból a férfi visszafordult, hogy felsegítsen, de ahogy a bal lábamra ereszkedtem fájdalmas sziszegés hagyta el a számat. Az úriember, Gabe, és a mennyasszonya Amber, voltak olyan kedvesek, hogy bevittek a balesetire, és miután meggyőződtek, hogy semmi bajom nem lesz, elmentek megebédelni, vagyis, ahogy az órám nézem, inkább vacsorázni.
Fáradtan dőltem neki a várószobában a szék háttámlájának. Az egész napi szerencsétlenség, balszerencse teljesen kikészített. Csoda, hogy még nem lett valami súlyos bajom. Bár, ha azt nézzük, hogy a bal bokám annyira lüktet, hogy már jobban örülnék, ha leesne a helyéről, még nem jelenteném ki biztosan. Amíg a váróban ültem, egyre csak telt az idő. Este öt is elmúlt mire beszólítottak. Fájdalmasan, a nővérre támaszkodva bicegtem be a vizsgálóba. Egy nagyon kedves doktornő nézte meg a bokám, és el is küldött röntgenre. Ez újabb órát jelentett.
Később kiderült, hogy nincs eltörve, csak kificamítottam, így még gipszet sem adtak, a mankót pedig én utasítottam vissza. Nem fogok sehova se menni otthonról, addig, amíg normálisan, bicegés nélkül lábra nem tudok állni. Isten áldja, a TB-t, mert így nem kellett semmiért fizetnem! Így is még a taxit, amit hívtam magamnak, le kell majd rendezni.

És most itt ülök egy kád vízben, a kakaómmal a kezemben. Sírhatnékom van az egész napot átgondolva, de rájöttem, hogy nem érdemes sírni, amikor ezek még csak nem is a legrosszabb dolgok. Nem akarom magam elszólni, hiszen, még bármi megtörténhet. Amint ennek a gondolatomnak a végére értem, rögtön csöngeni is kezdett a telefon. Nem akartam felvenni, de inkább nem kockáztattam hátha valami fontos. Kikászálódtam a forró vízből, és vágyakozó pillantásokat lövellve a kád felé, törölközőbe csavartam magam, és a háló felé indultam, ahol a táskámat hagytam.
-            Szia, Susie!
-            Szia, Beth! Kicsit lestrapáltnak tűnik a hangod.
-            Ha tudnád mi történt ma velem… De nem lényeges, inkább mondjad, hogy miért is hívtál.
-            Azért hívtalak, mert végül sikerült egy új időpontot megbeszélni a szponzorjelöltekkel, de az egyik elkérte a telefonszámodat, és a címedet, mert személyesen szeretne veled beszélgetni. Próbáltam kihúzni belőle valamit, hogy miért is akarja pontosan, de nem adott rá megfelelő választ.
-            Mondd, hogy nem adtad meg neki egyiket sem!
-            Bobbal leellenőriztettem a férfit, és miután azt mondta, hogy teljesen rendben, megadtam. Úgyhogy ne aggódj, én sem vagyok hülye!
-            Hmm. Hát rendben, majd meglátjuk, mit szeretne. Ha megtudom, akkor mindenféleképpen szólok neked. Azért köszi Susie, hogy szóltál.
-            Igazán nincsmit! Szia!
Időm sem volt mondani, hogy Szia!, máris letette. Értetlenül bámultam a telefonom, de azután újra megcsörren. Egy teljesen ismeretlen szám villog a kijelzőmön. Kicsit gondolkodom felvegyem-e, de végül úgy döntök, igen, mert hívhatnak a kocsim vagy a laptopom miatt is.
-            Igen, tessék?
-            Jó estét, Bethani Ray-t keresem! – mély, férfias hangot hallok a vonal túlsó végéről.
-            Igen, én vagyok. Miben segíthetek?
-            Nicholas Wayland vagyok. Ma már találkoztunk egyszer, bár csak egy rövid időre.
Kicsit gondolkodnom kell, hogy ki is lehet ez a Nicholas. Főleg, ha már találkoztunk ma. Elkezdek gondolkodni, hol futhattunk össze, amikor eszembe jut, hogy mi a neve. Wayland.
-            Nicholas Wayland, mint a Wayland Corporation elnöke? – hitetlenkedek. Szóval ő volt az, aki elkérte a számomat.
-            Igen, mint az elnök. Elég érdekesen alakult a mai konferencia, így nem tudtam Önnel a végén beszélni.
-            Mit szeretett volna velem beszélni?
-            Egy randit, remélem, eljön ma este velem vacsorázni! Megszeretném, Önt ismerni.
Jézusom! Az a pasi, akiről azt hittem észre se vesz, elhívott randizni. Kicsit gyanakodva néztem körül, vajon hol a kandikamera, hiszen a mai napra már csak az hiányzott volna. De sehol nem láttam semmit, így kezdtem reménykedni, hogy a pechszériámnak mára lőttek. Nagyon remélem!
Így tehát örömmel igent mondtam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése