A „konyhafilozófiáról”

Ha lenne olyan szak, hogy „konyhafilozófia”, akkor szerintem én biztosan oda járnék. Elmélkednék az élet nagy dolgairól - de nyilván teljesen amatőr, már-már szégyenletes módon. Mindenféle filozófiai előképzettség, és persze tehetség nélkül. Szeretném, komolyan. De nincs ilyen szak. Pedig milyen jól hangzana: Dr. XY, konyhafilozófus. Na, jó, befejeztem… Szóval, mivel nincs lehetőségem konyha filozofálni egyetemi keretek között, így általában az írásaimban szeretem kiélni eme hajlamaimat. Ennek pedig ti isszátok meg a levét, kedves olvasók…

Vagy mégsem? Mr. D. írt már olyan cikket, hogy a populáris irodalom védőbeszéde, én pedig most a konyhafilozófia védőbeszédét alkottam meg. Mivel nemcsak a filozófiához, de a védőbeszéd íráshoz sem értek, így ez is rettentően amatőr lesz – gondoltam szólok.

Műfaji meghatározás- avagy, ne döntsék el helyettünk, mit olvassunk

Nem is olyan régen, amikor a kezembe fogtam egy könyvet, felháborodtam a benne megadott műfaji meghatározáson. Idézem: „Műfaj: női irodalom”. Kérem szépen, ez beskatulyázás! A barátaimmal is kisebb nagyobb vitába keveredtem, méghozzá abban a témában, hogy ki- mit olvas. Igenis bárki bármit olvashat! Miért ne lehetne, hogy egy idős, nagymama korú nő „tini regényt” olvasson? Miért ne lehetne, hogy egy nő thrillert, horrort vagy éppen sci-fit olvasson? Vagy fordítva, egy férfi miért ne olvashatna romantikus regényt? Ez mind egy nagy beskatulyázás! Bezárnak minket az elvárások!

Mekkora hatása lehet egy könyvnek?

Múltkori cikkemben igencsak kihangsúlyoztam, hogy a D.A.C., mint tini-regény egyáltalán nem elfogadott számomra, és ha lehet, egy kamasz se olvassa el, hiszen olyan értékrendet mutat fel, ami nem követendő. Ebben a cikkemben, hasonló témát boncolgatnék, méghozzá, hogy mekkora hatása is lehet egy könyvnek. Mielőtt belekezdenék, kijelenteném, hogy ez csak az én véleményem, mások gondolhatják teljesen másképpen is.

Ha valaki olvas egy könyvet, és az tetszik is neki, akkor biztos nem maradhat el hatás nélkül. Valamit biztos ki fog váltani az olvasóban. Lehet éppen negatív, vagy lehet éppen pozitív is ez a hatás. Rengeteg olyan könyv, vagy éppen képregény van, amely különböző dolgokat váltott ki az emberekből.

Légy boldog!

Most gondolhatod, hogy köszi, a jó tanácsot… De eme kis írással ösztönözni is akarlak a boldogságra! Hogy miért, azt ne kérdezd. Talán saját magam is győzködöm, ki tudja… Szóval a minap épp idézeteket olvasgattam - nem, nem azért, hogy a csücsörítős, mellkidobós képem mellé kitegyek valami nagyon bölcs gondolatot –, és a boldogságról számtalan, nagyon jó részletet találtam. Egy Anthony Robbins által írt idézet különösen megfogott: "Nem kell ahhoz semmi különleges ok, hogy jól érezd magad - egyszerűen elhatározod, hogy azonnal boldog leszel, egyszerűen csak azért, mert élsz, egyszerűen azért, mert így akarod." 

Segíthetek?

"Bölcsészkarra akarsz menni?

És hova tovább utána?

KFC vagy Burger King?”

Ilyen és ehhez hasonló megjegyzések hagyták el jó pár ember száját, amikor elhatároztam, hogy bölcsészkarra adom be a jelentkezésemet. Mint mindenki, én is azzal érveltem, hogy szeretek olvasni, írni és érdekel az irodalom. Nem tudtam ennél többet, de ennek már lassan egy éve…

Az írás maga

Mostanában nagyon érdekel az írás. Leszűkítve persze nem a helyesírásra gondoltam, vagy egyéb más írásra, hanem az alkotásra, amikor egy művet hozunk létre. Amikor megírom a bejegyzéseim - amit magamban csak cikknek nevezek - sokszor nem is gondolkodom a témán, hanem, ami éppen foglalkoztat, azt írom meg. Most is így vagyok vele.

Művek írásával már évek óta foglalkozom, de, hogy napvilág is lássa, azt csak idén kezdtem el. Eddig az a tipikus az asztal-fióknak-író-emberke voltam. Mikor jött a blog ötlete, gondoltam bele, hogy talán mások is szívesen olvasnák, amit írok. Tehát belevágtunk a többi Kultúrbúvárossal. Azóta szinte leállíthatatlan vagyok. Novellák, és cikkek pattannak ki a fejemből, míg sajnos megkezdett regényemmel nem haladok valami sokat.

Sokszor felteszik azt a kérdést, hogy miért jó írni? Miért kezdtem el én magam is írni? Egyszerű válasz az lenne, hogy a képzeletem már nem bírta a túlterhelést, valahova le kellett adni. De igazából nem ez a valódi válasz. Senki nem ezért kezd el írni. Valami konkrét célja van. Érzéseit kifejezni, másokat, vagy saját magát szórakoztatni, vagy egyszerűen csak híresnek lenni.

Vizsgaidőszak, avagy vizsgaidősuck…

Nem bírom feldolgozni, egyszerűen nem tudok túljutni a traumán, hogy újra elkezdődött a vizsgaidőszak. Ugye nem csak én érzem úgy, hogy a szemeszter, ami kétszer olyan hosszú észrevétlenül elrepül, ez a néhány hét pedig éveknek tűnik? Oké, azért persze túl lehet élni ezt is. Eddig egy vizsgaidőszak van mögöttem, és lám, élek. De az biztos, hogy jó tíz évet öregedtem, mire végigcsináltam, és néha komolyan eljátszottam a diliház és a kényszerzubbony gondolatával… Élénken él az emlékezetemben az a bizonyos január, amikor is a boltban célirányosan rögtön a csokik felé vettem az irányt, amikor annyi energia italt ittam, hogy néha már biztos voltam a szívleállásban, és amikor jobban sajnáltam magam, mint úgy általában szoktam. Na de azért volt is rá okom… 7 vizsgát besűríteni egy hónapba? ! (Jó, persze van, aki most röhög, hogy csak 7? Na de azért így kezdésnek nekem ez épp elég volt. ) Mondjuk teljesíteni a vizsgákat szerintem azért annyira nem nehéz. Az a bizonyos görbülés csak bekövetkezik tán… (Bár lehet, később erről megváltozik a véleményem.) 

Ajaj, beléd zúgtam…

Megoszlanak a vélemények arról, hogy létezik e barátság hím- és nőnemű között. Sokan állítják, igenis elképzelhető mindez, mások azt, hogy ilyen nincs. Tehát ez egy igen vitatott téma, de az biztos, hogy gyakran kerül napirendre, így nem bírom ki, hogy ne boncolgassam.

Akik azt mondják, hogy nincs barátság férfi és nő között, azok lehetséges, hogy már tápláltak gyengéd érzelmeket egy barátjuk iránt, vagy az a bizonyos barát érzett többet irántuk…

Mindegy, hogy melyik fél érez többet, ha felüti fejét a „kór”, mindenképp kellemetlen szituációk tömkelegére lehet számítani. Ha mi vagyunk azok, akiket menthetetlenül eltalált Ámor nyila, akkor nagy dilemma előtt állunk: mit csináljunk? Az első, amit tehetünk, hogy őszintén sugalljuk neki, többet érzünk iránta, mint barátság. Ezután meg kell ragadnunk minden alkalmat, amit vele tölthetünk, hogy még közelebb kerülhessünk hozzá. És figyeljük a reakcióit. De mi van, ha ezekből nem kapcsol az illető? Elvégre is jó barátok közt az ölelés, puszi, érintések

Sajnos most rohannom kell…

Azon gondolkodtam a minap, hogy ez a mondat bizony többször hagyja el a szánkat, mint kellene. És mivel amikor ez eszembe jutott, épp nem rohantam, belegondoltam, hogy ez mennyire rossz. Folyton sietünk, és még oda sem értünk egyik helyről a másikra, máris azon idegeskedünk, hogy hova kell még mennünk, mit kell még elintéznünk. Folyton pörgünk, lóhalálában élünk. De tulajdonképpen hová is szaladunk ennyire? Néha úgy érzem, hogy az életem egy maratoni futóverseny… és bizony néha én már a nyelvemet taposom fáradtságomban… Belegondoltam: mi van, ha olyan dolgok mellett szaladok el, amik nem jönnek vissza? Hisz annyi apró öröme van az életnek, amelyekről tudomást sem veszünk.