12.

1. rész

Még ma is nehezen hiszem el, hogy mi történt velem 40 évvel ezelőtt. 40 év… milyen hosszú idő, és mégis pontosan emlékszem mindenre, ami történt, a legapróbb részletekre is. El sem hiszem, hogy túléltem… Az emberek általában nem hisznek a csodákban. Én attól a naptól fogva hittem, és hiszek a mai napig. Soha senkinek nem beszéltem a történtekről. Féltem attól, hogy bolondnak tartanak majd. És persze féltem felidézni azt a szörnyűséget, el akartam temetni magamban, olyan mélyre, amilyen mélyre csak lehet. Persze ez lehetetlen volt. Kihatott egész életemre, amit akkor, 40 éve átéltem. Érzem, nincs már sok időm hátra. Nem halhatok meg úgy, hogy legalább ne írnám le a történteket. Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy megtalálták írásomat a halálom után. Nekem már jó, már nem kell félnem. Te viszont most retteghetsz…

Egy csendes kisvárosban éltem a szüleimmel. Redshire-ben mindenki ismert mindenkit, és nagyon rendes emberek laktak itt. A bűnözés ismeretlen fogalom volt a városban. Épp ezért volt meglepő, hogy hirtelen egyre több volt a rejtélyes eltűnés. Több fiatal veszett el nyomtalanul, viszont a holtteste egyiknek sem került elő. A rendőrség felhívta a szülők figyelmét, hogy mindenki fokozottan tartsa rajta a gyerekeken a szemét addig, amíg rá nem jönnek, mi is folyik pontosan.
Attól kezdve sehová sem mehettem egyedül. Vagyis igazából nem is mehettem sehová, annyira féltettek. Persze azért kicsit én is féltem. A barátaimmal sokat beszélgettünk erről, főleg miután a giminkből is tűntek el néhányan. Akkoriban jött a suliba egy új lány, Tara. Nagyon furcsa volt, magának való típus, nem beszélgetett senkivel, túl komoly volt. Mindenkit vártak az iskola előtt, őt azonban sohasem. Egyre gyanúsabb lett nekem ez az egész. Érte miért nem jönnek a szülei? Nem fél, hogy esetleg őt is elrabolhatják? Ráadásul az eltűnések nagyjából azóta voltak, mióta megjelent. Csak arra tudtam gondolni, hogy ő áll az egész hátterében. A barátaimnak is megemlítettem, de azt mondták, butaság, hisz bár Tara fura kicsit, de nem egy gyilkos alkat. Egyedül Lily értett egyet velem. Ő volt az egyik legjobb barátnőm. Elmondta, hogy neki is nyomasztó érzései vannak Tarával kapcsolatban. Az egyik nap pedig valami nagyon érdekes történt: épp a mosdóból jöttünk ki, amikor Tara bement. Aztán eszembe jutott, hogy ott felejtettem a sálam, így gyorsan visszamentünk. Ő azonban nem volt sehol. A mosdó teljesen üres volt. Hova tűnt egy pillanat alatt? Hisz az ajtón nem jött ki, azt láttuk volna… Elhatároztuk, hogy most már figyelni fogjuk. Csakhogy aztán sokáig nem is jött suliba. Megkérdeztük az osztályfőnökét, aki azt mondta, hogy beteg. Közben még egy lány tűnt el… de otthonról… vagyis tudtuk, hogy már a saját lakásunkban sem vagyunk biztonságban. A szüleim már fontolgatták, hogy elköltözünk, hisz a rendőrség tétlen, nem halad a nyomozás. Ugyanis ez a valaki gyakorlatilag nyomtalan. Nem hibázik. Nagyon féltettem Lilyt meg a többieket. És persze magamat is. Nem tudhattuk, hogy ki lesz a következő áldozat.  Liliyvel minden időnket együtt töltöttük. Egyfolytában azon tanakodtunk, hogyan jöhetnénk rá, hogy mi történik a városban. Két hónap alatt 10-en eltűntek… de mégis hová? Tudtuk, Tara kb. három hónapja van Redshire-ben. De nem volt ellene bizonyítékunk. Igazából nem tudtuk, hogy miért gyanakszunk rá. Sok a furcsa ember errefelé. És gyakorlatilag semmi jelét nem adta annak, hogy ő a gyilkos. De egyáltalán az emberrabló gyilkos is? Vagy mit csinál az emberekkel? Nem tudtuk megválaszolni a kérdéseket. Azonban utána két hónapig nem történt semmi. Senki sem tűnt el, a városlakók kezdtek egyre inkább felengedni. Én is egyre kevesebbet gondoltam erre az egészre.

Emlékszem, mennyire boldogok voltunk. Lily az egyik délután felhívott és örömmel újságolta, hogy este végre randizik Joshhal, azzal a sráccal, aki már olyan rég tetszett neki.

Igazából ez az utolsó emlékem Lillyről. Ugyanis nem ért haza a randiról. Nyoma veszett. Leírhatatlan fájdalmat éreztem akkor. Mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből. Nem tudtam feldolgozni a hiányát. Nem tudtam elfogadni, hogy ő is eltűnt. Soha, de soha nem voltam még annyira szomorú. A szüleim nem vártak tovább: a szomszéd városba költöztünk. De én ott is nyugtatókat szedtem és pszichológushoz jártam. Minden éjjel Lilyvel álmodtam, és Tarával. Nagyon furcsán éreztem magam. Ahogy teltek múltak a napok, észrevettem, hogy minden a 12-es körül forog. 12-szer ébredtem fel minden egyes éjjel. Aztán minden reggel 12 percet késett a busz. A menzán a sorban valamiért mindig a 12. voltam. 12 dollárba került, amit vásároltam. Ha ránéztem az órára, mindig 12-t mutatott… Engem kísértett ez a szám! Rettegtem. Aztán az egyik nap, épp anyával jöttünk ki egy üzletből… és akkor valami olyan érzés járt át...olyan megmagyarázhatatlan fájdalom nyilallt belém,hogy azt hittem összeesek. Anya rémülten fogott meg, folyamatosan kérdezgette, hogy jól vagyok-e, én pedig levegőt is alig kaptam. Hirtelen elhomályosult a látásom, minden összezavarodott körülöttem és akkor… akkor megpillantottam Tarát a másik oldalon. Abban a pillanatban világosodott meg minden: Lilyvel együtt 11-en tűntek el Redshirből. Én vagyok a 12. áldozat. Tudtam, éreztem. Azt viszont nem tudtam, mit tehetnék. Meneküljek? Minek, úgyis megtalál… Hisz utánam jött ide is. Nem is érdemes. Menjek a rendőrségre? De mit mondjak? Hogy egy diáklány megölt 11 embert és most engem akar… De hisz nincs is rá bizonyítékom. Senki nem fogja nekem elhinni… Attól naptól kezdve gyakorlatilag vártam a halálom. És aztán eljött a nap… az a bizonyos csodás nap… Amikor minden megváltozott.

 Bogi