Ha
megkérdeznék, hogy milyen naplóregényt olvastam, nem tudnék felsorolni mást,
csak magyar írókat! Az első naplóregényem Leiner Laura Szent Johanna Gimi
sorozata volt. Óriási hatást gyakorolt rám, hiszen teljesen más a naplóregény
felépítése, mint egy sima, általánosan vett regénynek. Nem a homodiegetikus
nézőpontról beszélek, hiszen rengeteg író ír E/1. személyben. Inkább arról
lenne szó, hogy itt napokra van bontva a regény, és úgy van a történet is
megírva, hogy az olvasó úgy érzi, hogy egy teljesen élő személy mindennapjairól
olvas. Amikor Laura SzJG-jét olvastam, nagyon megszerettem ezt a műfajt, és
több hasonló regényt is kezembe vettem (bár az SzJG verhetetlen): Tavi Kata:
Nyitótánc, Kalapos Éva: D.A.C.. A D.A.C.-ról írt előző véleményemben
pedzegettem, hogy nem stimmelt benne az időegyeztetés a naplóblog
létrehozásának indokánál. És ehhez kapcsolódva hoznám fel a problémát, amit
soha nem értettem. A teljességgel pontos, és tökéletes emlékezőtehetség.
Aki
olvasott naplóregényt az tudja, hogy miről beszélek. De, ha mégsem, akkor elég
egy olyan könyvre visszagondolnia, ahol valaki, valamilyen módon
visszaemlékszik, és annyira jól emlékszik mindenre, mintha az a jelenben
játszódna. Feltűnt ez másnak is? Vagy csak engem zavar? Hiszen kinek lenne
annyira jó memóriája, hogy egy elhangzott párbeszédre pontosan emlékszik
vissza. Senkinek! Kivéve persze annak, akinek fotografikus memóriája van, vagy
betanulja a beszélgetést, de ez más kategória. Visszatérve a problémához,
amikor olvassuk a regényt, a párbeszédek egészen szembeszökőek. Nem összegezve,
összefoglalva vannak, hanem idézve vannak a többi szereplőről. Nem tudom, ki
hogyan van vele, de ez szerintem furcsa. Nehéz volt figyelmen kívül hagynom,
hogy milyen pontosan vissza tudnak idézni dolgokat a naplóírók, főleg akkor,
amikor a messze távlatából írják le a történéseket, persze nem kihagyva a
fontosabb beszélgetéseket. Hagy éljek példával, hogy mire is gondolok pontosan.
A SzJG-be Reni nem viszi magával az osztálykirándulásokra a naplóját, hiszen
nem akarja, hogy megtalálják nála. Viszont, mihelyst hazaér, leírja az ott
történteket pár nap távlatából, és a beszélgetésekre pontosan emlékezve.
Ilyenkor újra és újra feltört a gondolat, hogy: ezt, hogy csinálja?
Persze, nem
azt mondom, hogy ne így írják meg az írók! Dehogy is, hiszen az SzJG is így jó,
ahogy van. Plusz ki akarna egy olyan szöveget olvasni, ahol 300, 400 vagy akár
700 oldalon keresztül nem lát mást, csak tömör, nagyobb bekezdésekre, és
napokra tagolt szöveget. Ha nem lennének benne dialógusok a történet teljesen
száraz lenne. Nem lenne, ami megtörje egyhangúságát, tömörségét. Ebből adódóan
a felmerülő problémám szinte teljesen kikerülhetetlen. Lehetne enyhíteni a
pontosságon, tökéletességen, ha az író a naplóíró szavaival néhol csak
összefoglalna, vagy ködösítene, hogy „valahogy így hangozhatott el a
beszélgetésünk”, stb.. Viszont, akkor meg egy idő után idegesítővé válna, hogy
állandóan ezeket kell olvasnunk. Így kisebbik rosszként marad a fiktív
naplóírók tökéletes, és megingathatatlan emlékezőtehetsége. Bele kell törődni!
Ria
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése