2014. június 16., hétfő

Naplóregény- avagy, amit a mai napig nem értek


Ha megkérdeznék, hogy milyen naplóregényt olvastam, nem tudnék felsorolni mást, csak magyar írókat! Az első naplóregényem Leiner Laura Szent Johanna Gimi sorozata volt. Óriási hatást gyakorolt rám, hiszen teljesen más a naplóregény felépítése, mint egy sima, általánosan vett regénynek. Nem a homodiegetikus nézőpontról beszélek, hiszen rengeteg író ír E/1. személyben. Inkább arról lenne szó, hogy itt napokra van bontva a regény, és úgy van a történet is megírva, hogy az olvasó úgy érzi, hogy egy teljesen élő személy mindennapjairól olvas. Amikor Laura SzJG-jét olvastam, nagyon megszerettem ezt a műfajt, és több hasonló regényt is kezembe vettem (bár az SzJG verhetetlen): Tavi Kata: Nyitótánc, Kalapos Éva: D.A.C.. A D.A.C.-ról írt előző véleményemben pedzegettem, hogy nem stimmelt benne az időegyeztetés a naplóblog létrehozásának indokánál. És ehhez kapcsolódva hoznám fel a problémát, amit soha nem értettem. A teljességgel pontos, és tökéletes emlékezőtehetség.

Aki olvasott naplóregényt az tudja, hogy miről beszélek. De, ha mégsem, akkor elég egy olyan könyvre visszagondolnia, ahol valaki, valamilyen módon visszaemlékszik, és annyira jól emlékszik mindenre, mintha az a jelenben játszódna. Feltűnt ez másnak is? Vagy csak engem zavar? Hiszen kinek lenne annyira jó memóriája, hogy egy elhangzott párbeszédre pontosan emlékszik vissza. Senkinek! Kivéve persze annak, akinek fotografikus memóriája van, vagy betanulja a beszélgetést, de ez más kategória. Visszatérve a problémához, amikor olvassuk a regényt, a párbeszédek egészen szembeszökőek. Nem összegezve, összefoglalva vannak, hanem idézve vannak a többi szereplőről. Nem tudom, ki hogyan van vele, de ez szerintem furcsa. Nehéz volt figyelmen kívül hagynom, hogy milyen pontosan vissza tudnak idézni dolgokat a naplóírók, főleg akkor, amikor a messze távlatából írják le a történéseket, persze nem kihagyva a fontosabb beszélgetéseket. Hagy éljek példával, hogy mire is gondolok pontosan. A SzJG-be Reni nem viszi magával az osztálykirándulásokra a naplóját, hiszen nem akarja, hogy megtalálják nála. Viszont, mihelyst hazaér, leírja az ott történteket pár nap távlatából, és a beszélgetésekre pontosan emlékezve. Ilyenkor újra és újra feltört a gondolat, hogy: ezt, hogy csinálja?
Persze, nem azt mondom, hogy ne így írják meg az írók! Dehogy is, hiszen az SzJG is így jó, ahogy van. Plusz ki akarna egy olyan szöveget olvasni, ahol 300, 400 vagy akár 700 oldalon keresztül nem lát mást, csak tömör, nagyobb bekezdésekre, és napokra tagolt szöveget. Ha nem lennének benne dialógusok a történet teljesen száraz lenne. Nem lenne, ami megtörje egyhangúságát, tömörségét. Ebből adódóan a felmerülő problémám szinte teljesen kikerülhetetlen. Lehetne enyhíteni a pontosságon, tökéletességen, ha az író a naplóíró szavaival néhol csak összefoglalna, vagy ködösítene, hogy „valahogy így hangozhatott el a beszélgetésünk”, stb.. Viszont, akkor meg egy idő után idegesítővé válna, hogy állandóan ezeket kell olvasnunk. Így kisebbik rosszként marad a fiktív naplóírók tökéletes, és megingathatatlan emlékezőtehetsége. Bele kell törődni!

Ria

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése