2014. június 3., kedd

Megvámpírosodtam

Arra keltem fel, hogy meghaltam. Hogy honnan tudtam? Sejtelmem sem volt. De az biztos, hogy valami megváltozott bennem, körülöttem. Minden más lett. Kezdve azzal, hogy azt sem tudtam hol vagyok. A mennyben? Vagy talán a pokolban? Ha a mennyben lennék, akkor biztos nem lenne ennyire csont vacogtató hideg, kellemes meleg ölelne körül. És hát a pokolban meg végképp nem lenne hideg. Ott inkább azzal lenne a gond, hogy meg akarok gyulladni. Szó szerint!


Próbáltam feltápászkodni, és körül nézni hol is lehetek, mert eddig a hátamon fekve – amit meg kell jegyeznem, egyáltalán nem éreztem, mármint a hátam, persze -, csak a csillagos eget láttam magam fölött. Lassan felültem, a kezeimmel a hátam mögött támaszkodtam, és vártam mikor tör rám a szédülés. Vártam, vártam és vártam, de nem történt semmi. Furcsa. Pedig azt gondolná az ember, ha már isten tudja mióta a földön fekszik, ami hideg, és piszkos, akkor csak lesz valami baja. Szédülés, hátfájás, valami. De semmi nem történt. Olyan jól voltam, mintha most születtem volna meg. Bár nem emlékszem, akkor milyen érzés volt, de mindegy is. Makkegészséges voltam, csak ennyi a lényeg. Bátorkodtam felállni, de mihelyst a két lábamra helyeztem az egyensúlyomat, vissza is estem az elég termetes hátsó felemre. Még jó, hogy akkora nagy, különben most igencsak sajogna, és megkockáztatnám, hogy még a fenékcsontom is – ami tudom, hogy nem létezik, de azért még is- eltört volna.
Elkezdtem keresni az okát, hogy miért is nem ment nekem ez a felállás. Végignéztem a lábamon, amit egy  Atya Jó Ég, de lyukas harisnya fedett. De még nem is ez volt a legrosszabb az egészben. Kitörött az egyetlen, és utánozhatatlan Manolo Blahnik cipőm sarka. Gyorsan lekaptam a lábamról, és eszeveszetten próbáltam valami megoldást találni arra, hogyan lehetne helyre hozni. Nem lehet, hogy vége, még csak most kezdődött a kapcsolatunk. Külön a végzős bálomra vettem, az egyedileg varratott Louis Vuitton ruhámhoz, amit a saját rendelésemre, kalocsai mintával láttak el.
-                     Ó, mennyei atyám, add, hogy a ruhámnak ne legyen baja! – fohászkodtam istenhez hátha meghallja.
Mivel már mezítláb voltam, óvatosan álltam fel. Átvettem egyik kezembe a cipőimet, míg a másikkal elkezdtem végig tapogatni magam. Elöl úgy tűnt minden rendben van, de ahogy hátulra értem, valami kis foszlást éreztem. Próbáltam előrébb húzni a kezem, de a körmöm beleakadt az anyagba. Rángattam egy kicsit, hátha kiakadnak a körmeim a drága ruhám anyagából, de az lett a vége, hogy egy nagy reccsenéssel megadta magát az anyag. Az öröm az ürömben az volt, hogy kiszabadult a kezem, viszont tönkre ment a ruhám, és ki tudja mennyi látszódik a fenekemből. Eddig tudtam magam tartani, ekkor már hangosan felzokogtam, fekete könnycseppek hullottak a kezemre. Sőt, ha jobban megnéztem nem is fekete volt, hanem rozsdavörös. Nem értettem miért, értetlenül bámultam a kézfejemre.
Ahogy egyre a kezemet szuggeráltam, hátha kitalálok valamit, észrevettem valami furcsát. Amikor elindultam a bálba, akkor még biztos, hogy nem fekete, hegyes körmeim voltak. Felemeltem a szemem elé, hátha jobban látok, és csak egy optikai csalódás volt, de nem tévedtem. Tényleg fekete, hegyes körmeim lettek. Kétségbeesetten próbáltam lekaparni a festéket, vagy leszedni a műkörmöt, de ezzel csak fájdalmat okoztam magamnak. Még azt sem vettem észre, hogy a cipőim a lábaim előtt hevernek.
-                     Ez valami csak rossz tréfa lehet! Biztosan csak az! – motyogtam magamban.
Gyorsan letérdeltem a cipőimért, amikor is két bakancsos lábat láttam magam előtt teremni. Mintha  a semmiből tűnt volna elő.
-                     Virágszálam! Ez nem egy tréfa! De meg kell, hogy valljam, te elég mulatságos voltál, onnan az erdőből nézve. Az a kis hiszti jelent, amit leműveltél! Igazán szórakoztató volt!
Lassan emeltem a fejem a hang irányába. Egy magas idegen állt fölöttem. Nem ismertem fel a hangja alapján senkit. Pedig eléggé jellegzetes hangszíne volt. Kicsit dörmögős, mély, mégis rekedtes. Óvatosan álltam fel, tartva a szemkontaktus. Féltem, hogy még nekem támadna. Főleg, hogy már az erdőből is figyelt, leskelődött utánam. Hátráltam egy lépést, mert most jöttem rá, hogy hol is vagyok igazából. Az országút mentén, a semmi közepén. Egy teljesen vadidegen pasival, aki ki tudja mióta tart szemmel.
-                     Ne gyere a közelembe! Ezek a tűsarkak nagyon veszélyesek! – tartottam magam elé a cipőimet fegyverként.
A félelemtől remegett minden csontom, alig bírtam egy helyben állni, és nem hátat fordítva elrohanni a nagy semmibe. Nem hiszem, hogy akkor nagy szerencsém lenne. Hamarabb végezném holtan, mint, hogy megforduljak.
-                     Virágszálam! Igazán élénk képzeleted van! Tedd le azt a hülye cipőket, mert ennél holtabb, már úgysem lehetnél. Nézz csak mélyen magadba! Hallottam a gondolataidat, amikor felébredtél. Már akkor tudtad, hogy meghaltál, csak nem akarod elfogadni a tényt. De nézz szembe vele! Nem lélegzel, nem ver a szíved, fekete karmaid lettek, és valami csodaszép agyaraid.
-                     Hazudsz! Ezek csak műkörmök, és én igenis élek még! – tiltakoztam minden erőmmel.
Az a gúnyos kacaj, ami felhangzott, annyira idegesség tett, hogy odaugrottam az idegen mellé, és elkezdtem püfölni a cipőkkel. Egy fejjel volt magasabb, mint én és ahogy ott ütögettem, biztosan hülyén nézhettem ki. Lehet, hogy meg sem érezte, ahogy püfölöm, mert továbbra is csak nevetett, sőt egyre hangosabban.
-                     Na, de most már elég legyen! Eleget játszadoztál, Virágszál!
Egy laza mozdulattal elvette a cipőimet, majd áthajította őket a válla fölött, be az erdőbe. Hangosan sikoltozva ugrottam utána, de a derekamnál fogva visszatartott.
-                     A cipőim!  A drága cipőim! Hogy tehetted ezt? Most mi lesz velük? – siránkoztam.
Erre csak egy gúnyos nézést kaptam, majd nemes egyszerűséggel fejjel lefele lógtam le róla. Úgy dobott fel a vállára, mintha, pehely könnyű lennék, pedig tudom magamról, hogy nem vagyok az. Ordítozva, veszekedve csapkodtam ököllel a hátát, követelve, hogy tegyen le. Mintha falnak beszéltem volna. Csak sétált az út mentén, amíg el nem ért egy kis csapást, ami az erdőbe vezetett be. Elindult arra fele,és ahogy átlépte az erdő határát, olyan volt, mintha valami láthatatlanon haladtunk át.
-                     Mi volt ez? Tudni akarom, áruld el! – kezdtem el újra ütni a hátát.
-                     Ha abbahagyod a csépelésem, akkor elárulom.
Rögtön leengedtem a kezemet. a kíváncsiságom győzött. Tudni akartam mi volt ez a fura érzés, és, hogy merre tartunk.
-                     Köszönöm! Köszöntelek ezennel az új otthonodban, Vörös városban. Ez csak egy kisebb város, vannak nálunk nagyobb városok is, mint a Főváros, de oda addig nem mehetsz, amíg meg nem tanulod használni az erődet. Én foglak kiképezni. Nemsokára odaérünk a házamhoz, majd megkapod az egyik szobát, ott elalhatsz. Megszökni ne is próbálj, mindenhol vannak kémeim, és a portált úgysem találnád meg segítség nélkül. És igen, amin most átjöttünk az a portál volt, azért éreztél olyan furcsa érzést, de ne aggódj, idővel meg lehet szokni.
Teljesen megkukultam. Az agyam pörgött, mint egy motor. Valahol mélyen sejtettem, hogy igaza van, de sehogy sem tudtam elfogadni. Hülyeség! Csak el akarja terelni a figyelmemet, hogy nehogy megtaláljam a szökési utat, amin most halad. Azt tervezi, hogy miután elrabolt, fogva tart, és ki tudja miket csinál velem, de tudja, hogy megfogok szökni tőle, és ezért tereli el a figyelmem. Nehogy el tudjak menekülni, és megtalálni a helyes utat, vissza a főúthoz. Kuncogást hallottam elölről, és éreztem, ahogy a teste alattam rázkódik.
-                     Vicces lány vagy te, Virágszál! Olyan buta gondolataid vannak! Hidd csak el amit mondtam! Nincs itt semmiféle el rablás, és csak addig tartalak fogva, ameddig meg nem bízhatok benned, hogy nem fogsz elszökni.
Nem válaszoltam. Képtelen voltam. Az fejem folyamatosan kattogott, próbálta befogadni az eddig elhangzott tényeket, információkat. Egyre nehezebben ment a szemhéjam nyitva tartása is, de próbáltam felülkerekedni az ólmos fáradtságon, ami hirtelen rám telepedett. Nem sokáig tudtam felvenni a versenyt. Végül feladtam, hagytam, hogy a fáradtság ellepjen. Az utolsó kép, amit még láttam, az egy nagy kivilágított családi faház volt, majd végül a teljes sötétség.
*********************************************************************



Teljesen össze voltam zavarodva. Valami nagyon furcsát álmodtam. El akarták velem hitetni, hogy vámpír lettem, és valami őrült srác elrabolt, és elhurcolt egy idegen univerzumba. Biztos sokat ihattam a bálon, és azért álmodok ilyen hülyeségeket. Túl élénk a képzeletem. Felültem az ágyamban, és próbáltam kidörzsölni az álmot a szememből. Ahogy kinyitottam a szemeim, rájöttem, hogy egyáltalán nem álmodtam, egy őrült elrabolt, és most valami idegen szobában voltam egy hálóingben, amit biztos, hogy nem én vettem fel. Valahogy el kell menekülnöm. Kiugrottam az ágyból, hogy valami kivezető utat keressek. Az ablak felé rohantam, hogy kiugrok inkább ott, minthogy megkockáztassam az ajtót, nehogy megint elkapjon az idegen.
-                     Látom felkeltél Virágszál. Olyan hangosak a gondolataid, hogy álmomból is felkeltenél velük.
A hang irányába pördültem. Az ajtóban állt, az ajtófélfának támaszkodva. Az arcán önelégült mosoly játszott, bár nem tudom mire fel. Talán örült, hogy rajta kapott, így nem tudtam elmenekülni. És mi az, hogy hangosak a gondolataim? Talán hallja, amit gondolok? De az lehetetlen!
-                     Dehogy lehetetlen! Igenis hallom a gondolataid! És, ha kiképezlek, akkor te is hallani fogod az enyémeket! Már, ha nem zárom el előled!
-                     Ez lehetetlen! Hülyeség! Akkor találd ki, hogy mire gondolok most!
-                     Rendben, gondolj valamire, és akkor megmondom mi az!
Arra gondoltam, hogy bárcsak vége lenne ennek az őrültségnek, és végre hazamehetnék. Vagy felkelhetnék ebből a szörnyű álomból, mert ez nem történhet meg. Egyszerűen ilyen nem létezik!
-                     Dehogynem Virágszálam! Létezik ilyen, és ennek már soha nem lesz vége! Tegnap estétől kezdve, te is hozzánk tartozol! Ideje lenne lassan elfogadnod! Nem ver a szíved, nem lélegzel, fekete karmaid és agyaraid nőttek! Ha nekem nem hiszel, ott van a fürdőszoba, nézd meg a saját szemeddel! – egy ajtó felé mutatott, ami körülbelül félúton lehetett közte és köztem.
Ez csak valami csapda lehet, de nem bírtam ki, hogy ne ellenőrizzem le, amit mondott. Elindultam hát lassan oldalazva, tartva a szemkontaktust az ajtó felé, és amikor csak pár lépés hiányzott már csak, gyorsan berohantam. Egy egész tágas fürdőszobába léptem be. Nem volt nehéz kiszúrni a tükröt. Egy nagy mosdókagyló felett volt. Lassan sétáltam oda, mintha meg tudna enni. Nem mertem megnézni magam, mert valahol, mélyen legbelül, tudtam, hogy a fickónak igaza van, csak már nekem kellene elfogadnom a tényeket. A tükörképem fokozatosan tűnt fel a tükörben. Olyan volt, mintha megváltoztam volna. A bőröm veszített napsütötte barnaságából, sokkal fakóbb lett, szinte márványos. A hajamról már nem is beszélve, ami sokkal egészségesebbnek tűnt, sokkal vörösebbnek. A szemeim csillogtak, mint a drágakövek, mintha valami belső fénytől világítanának. Fokozatosan nyitottam ki a számat, mígnem nagyra tátottam.  A fickónak tényleg igaza volt, ott volt a két szemfogam meghosszabbodva.
-                     Te jó ég! Agyaraim lettek! Megvámpírosodtam!

Ria

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése