Megvámpírosodtam

Arra keltem fel, hogy meghaltam. Hogy honnan tudtam? Sejtelmem sem volt. De az biztos, hogy valami megváltozott bennem, körülöttem. Minden más lett. Kezdve azzal, hogy azt sem tudtam hol vagyok. A mennyben? Vagy talán a pokolban? Ha a mennyben lennék, akkor biztos nem lenne ennyire csont vacogtató hideg, kellemes meleg ölelne körül. És hát a pokolban meg végképp nem lenne hideg. Ott inkább azzal lenne a gond, hogy meg akarok gyulladni. Szó szerint!

Görög isten

Féltem. Távol, több ezer kilométernyire az otthonomtól, egyedül, féltem. Kint vihar tombolt, az ablakon a spalettákat csak úgy zörgette az erős szél. Folyamatos mennydörgés rázta a falakat. Nagy csattanás. Nem messze csaphatott be egy villám. A spalettákon keresztül is átvilágít a folyamatos villámlás, ezzel rémisztően megnyújtva az árnyékokat.

Nem bírom tovább. Bebújok a takaró alá, a fejemre húzom. Nem véd meg semmitől, de legalább nem kell látnom a fény játékát. Olyan, mint gyerekkoromban. Akkor is a takaró alá menekültem a vihar elől. De itt más. Ott, akkor biztonságban éreztem magam, hiszen otthon voltam. Most egy teljesen idegen országban vagyok. alig pár napja érkeztem csak. Reménykedtem, hogy lesz időm megszokni az itteni életet, hiszen minimum egy évig fogok itt élni. De nem.

A vihar nem váratott magára. Ritka ilyenkor az ilyesfajta erős esőzés, de olykor-olykor előfordul. Tegnap még élveztem a forró nyári kánikulát, még volt időm kinézni a tengerpartra is, de ma már ki sem tettem a lábam. Az ég egész nap fekete volt, hideg szél fújt kint, az emberek alig mászkáltak kint az utcán. Egyedül reggel hallottam a dokkok felől a halpiacon nyüzsgő emberek zsivaját,

Egy balszerencsés nap

Lassan sántikálok az ajtóm felé, miután kisenyvedtem magam a taxiból. A bal lábam le akar szakadni a helyéről, így nem nagyon terhelem, csak vonszolom magamat. Kibányászom a kulcsom a táskából, de mihelyt bele akarom helyezni a zárba, kiesik a kezemből. Ahogy utána kapok, belevágok a kezemmel a mellettem lévő korlátba, de nem törődöm a pillanatnyi fájdalommal, ami végigrezeg a csontjaimban, inkább gyorsan lehajolok a kulcsért. Szerencsémre nem ért egyetlen baleset sem, amikor lehajoltam, de már visszafele nem volt ilyen szerencsém. Lendületből megfejeltem a kilincset. És nehogy már, valami egyszerű kilincs legyen, ez valami öntöttvas szörnyeteg, cikkcakkos szélekkel. Hülye viktoriánus házak!

Utálom a mai napot! Utálom az életet! Az egész világot! Mindent! Becsapom magam mögött a bejárati ajtót, lerugdosom a tropára ment cipőim, amelyek a kukában végzik fél perc múlva. Már csak egy forró fürdőre, és egy forró kakaóra vágyok, utána pedig csak el akarom felejteni a mai napot. Megnyitom a csapot a kád fölött, és odateszek egy bögre tejet melegedni a mikroba. Levetem a ruháim, és próbálok nem nézni a kék-zöld foltokra, amelyek a testem különböző pontjait díszítik. Lehet, ki kellene néhány horzsolást tisztítani, de nincs hozzá erőm. Majd a víz kitisztítja. Kiveszem a bögrém a mikróból, addig szóróm kakaóporral, amíg krémes, sötétbarna színe nem lesz, nyomok rá egy kis tejszínhabot, majd házi papucsomban átcsattogok a fürdőbe. Leteszem a kakaóm a kád szélére, elzárom a csapot. Kicsi félek belemászni a vízbe, érzem előre, hogy fájni fog. Beleereszkedem a kádba, közben halk káromkodások, és hangos sziszegések hagyják el a számat. Ez csíp! Lehet mégis ki kellett volna tisztítanom előtte a sebeket?

Nem sokáig törődök vele, miután közrefog a víz melege, magamhoz veszem a kakaóm, hogy lassan megigyam. Fáj minden tagom, de próbálok lazítani. Borzalmas napom volt. Ha történt valami rossz dolog, rögtön követte egy még rosszabb. Az egész reggel kezdődött…

Segítsen, Doktor úr!

SZIGORÚAN CSAK 18 ÉVEN FELÜLIEKNEK!

Egy héttel ezelőtt jelentkeztem be magánrendelésre. Eddig húztam, halasztottam az egészet, de végül beláttam, hogy muszáj jönni. Egyre jobban idegesített a dolog. Most is, ahogy itt ülök a rendelőbe, csak az tart vissza, hogy talán a doktor úr tud majd nekem segíteni. Egyébként már rég leléptem volna.

-    Miss Rebeca Chester?

A nevemet hallva felpillantottam az asszisztensre, aki a pult mögül keresett. Mivel csak ketten várakoztunk, így ötven százalék esélye volt, hogy téved. Nem sokáig törődtem ezzel, inkább felálltam, és a pulthoz mentem.

-    Jó napot! Rebeca Chester vagyok. Dr. Bishophoz foglaltattam időpontot.

-    Balra a folyosó végén találja a doktor úr irodaáját. Már várja Önt.

-    Köszönöm.

A recepciót megkerülve elindultam a folyosó felé, amelyet mondott. Ötven- hatvan méter hosszú lehetett. Nem tudom, minek ekkora folyosó, ha mindössze két orvos magánrendelője ez? És, ha jól gondolom, akkor a másik dokinak a jobb oldali szárny végén lehet az irodája. Sose értettem a fölösleges fényűzést, de inkább nem is foglalkoztam tovább vele, hiszen elértem a folyosó végét. Térdig érő kisruhámat megigazítottam, mély levegőt vettem, majd bekopogtam.

-    Jöjjön be!- kiáltott ki egy férfi hang.

Az ajtón belépve, egy nagyobb irodában találtam magam.

Hajnali ébredés

SZIGORÚAN CSAK 18 ÉVEN FELÜLIEKNEK!

Arra ébredtem, hogy egy forró test feszül nekem hátulról. A kéz, amely a testhez tartozott széthúzta combjaimat, hogy helyet biztosítson a munkálkodásának. A testhez tartozó egyik comb kitámasztotta az én combomat, hogy még véletlenül se zárjam vissza össze.

Nem akartam, fáradt voltam.

Egész este csak ezt csináltuk! Miért kínoz?

Hajnalodik már, de még csak éppenhogy. Hagyna aludni inkább. Tudja, hogy korán mennem kell dolgozni!

De ez a mögöttem lévő forró, és felizgult testet nem érdekli. Csak szeretne könnyíteni magán. Elkezdi előkészíteni magának az utat. A fürge ujjak lágyan simogatnak, izgatnak. A csiklómra koncentrál. Már kitapasztalta milyen hamar izgalomba jövök, ha a csiklómat veszi gondba. Köröz körülötte, lágyan meg-meg csipkedi. Halk nyöszörgés surran ki ajkaim között.

Már akarom. Izgalomba hozott.

Érzem, ahogy ajkaim nedvesednek odalent. Biztos ő is érzi. A levegőt egyre kapkodóbban veszem, lassan, de biztosan zihálni kezdek.

12.

1. rész

Még ma is nehezen hiszem el, hogy mi történt velem 40 évvel ezelőtt. 40 év… milyen hosszú idő, és mégis pontosan emlékszem mindenre, ami történt, a legapróbb részletekre is. El sem hiszem, hogy túléltem… Az emberek általában nem hisznek a csodákban. Én attól a naptól fogva hittem, és hiszek a mai napig. Soha senkinek nem beszéltem a történtekről. Féltem attól, hogy bolondnak tartanak majd. És persze féltem felidézni azt a szörnyűséget, el akartam temetni magamban, olyan mélyre, amilyen mélyre csak lehet. Persze ez lehetetlen volt. Kihatott egész életemre, amit akkor, 40 éve átéltem. Érzem, nincs már sok időm hátra. Nem halhatok meg úgy, hogy legalább ne írnám le a történteket. Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy megtalálták írásomat a halálom után. Nekem már jó, már nem kell félnem. Te viszont most retteghetsz…

Egy csendes kisvárosban éltem a szüleimmel. Redshire-ben mindenki ismert mindenkit, és nagyon rendes emberek laktak itt. A bűnözés ismeretlen fogalom volt a városban. Épp ezért volt meglepő, hogy hirtelen egyre több volt a rejtélyes eltűnés. Több fiatal veszett el nyomtalanul, viszont a holtteste egyiknek sem került elő. A rendőrség felhívta a szülők figyelmét, hogy mindenki fokozottan tartsa rajta a gyerekeken a szemét addig, amíg rá nem jönnek, mi is folyik pontosan.